1. rész

{-Laura szemszöge-}

Éjfélkor belopakodni a szobámba nem a legkönnyebb feladat, főleg úgy, hogy apám a konyhában ül. Hála a jó égnek, csak a kisebb erejű lámpa ég, így talán nem vesz észre. Lassan kinyitottam az ajtót, ami nyikorgással jelezte, hogy most értem haza. Apám jól hallhatóan felállt és egyre közeledő lépteiből megállapíthattam, hogy nem ideges. Ahogy meglátom a halvány fényben rögtön rájövök, hogy megint veszekedtek anyával. Ledobom a válltáskám és megölelem.
- Menj aludni picikém! - ad egy puszit a fejemre. - És ne feledd! Én nem láttam semmit - kacsint. Mosolyogva bemegyek a szobámba és a gépem elé ülök, vagyis a gépemet az ölembe veszem. Felveszem a fülhallgatóm és megnézem a videót, amit Ella linkelt nekem. Érdekes dolog, ha Riker Lynch úgy mozog, mint a húga. És érdekesen, viccesen, gáz, viszont ez feldobta a napomat, mármint a következőt, mivel 0 óra 2 perc van. A falnak dőlve becsukom a szemem és úgy élvezem a Loud ritmusos hangzását.

Kicsit elpilledhettem, mert telefonom csengőhangja, amit fülem jelen esetben úgy fogad, mint éles, hasító fájdalmat, kiverte az álmot a szememből. Felemeltem a készüléket és a képernyőre néztem. Ismeretlen, külföldi szám. Ha most felveszem, akkor az adott nyelven elküldhetem az illetőt vissza az anyjába, de ha hagyom, hogy végig csengessen, akkor nem biztos hogy nem csörget vissza. Pontos számítások és logikai ugrások segítségével eldöntöttem, hogy felveszem.
- Hi! Miss Német? - na ez se francia, pedig azon a nyelven már szépen tudok káromkodni. Viszont ez nem is brit angol, hanem amerikai. Ezért megérte az a hülye előrehozott nyelvvizsga.
- Hi! Yes, I'm Laura Német. (és innen magyarul írok, mintha angol lenne, mert kijöttem a gyakorlatból) Mit szeretne?
- Tudja még a nyár folyamán küldött be a modell ügynökségünknek képeket és örömmel jelentem be önnek, hogy felvettük - én most dobok egy hátast, de lehet, hogy kettőt. Valami volt abban a kibaszott cigiben, hogy ilyeneket hallucinálok?
- Az LA-i ügynökség?
- Pontosan. És amint tud utazzon az országunkba! - most körülbelül olyan fejem lehet, mint... hát ilyen állatfaj nem létezik, szóval maradjunk annál, hogy WTF?!. - De persze a szülei beleegyezése is szükséges - egészíti ki magát. Na most vagy várok, vagy várok, mert nem kelthetem fel az ősöket, most legalább nyugodtak. Na majd reggel, mikor azt sem tudják, hogy hol vannak, megkérdezem.
- Mondjuk mikor önnél reggel 6 van, akkor hívhatom?
- Az tökéletes lesz. Kérem ezen a számon hívjon és akkor megbeszéljük a részleteket! Viszont hallásra!
- Viszont hallásra!
Ez most egy rossz vicc. Biztosan, tutira valami hülyeséget ittam össze és ettől hülyeségeket álmodok. Most inkább szépen lefekszek aludni és reggelig még kitalálok valami más baromságot, amivel elszórakoztatom magam.


{-Daniella szemszöge-}

Huh, de rohadt korán lett reggel. Mert nekem feltétlen meg kell még néznem egy Alkonyat maratont, végül is mire van az ágyam, ha nem arra, hogy össze kenjem a melegszendviccsel. Talán még van egy kis időm visszaaludni, csak a másik oldalamat fekszem el ezúttal. És most mély levegő és fordulok... Jé, ez az anyag pont olyan, mint a szőnyegem! Most vagy magamra húztam a berendezést az éjjel, vagy leestem valamikor az ágyról. Elárulom, hogy a földről vagyok kénytelen feltápászkodni, szóval  a második verzió lesz a helyes. Mivel utálok sokat öltözködni, így a rövid, forró zuhanyom után csak egy fekete farmert a "Diákmunka" feliratú pólómat kaptam fel. Kirohantam a konyhába és a tegnap esti pizzám maradékát hihetetlen sebességgel faltam be. Felkaptam a válltáskám, bezártam az ajtót és lementem a buszmegállóba és vártam azt a nyamvadék 24-es számot viselő buszt, amin szinte száz százalék, hogy megint heringparti lesz. Remélem, hogy most nem esik bele egy hajléktalan sem a nyakamba. Megérkezett a busz, én pedig a szokásos szarom le stílusomban feltolakodtam a jármű csukló részére. Három potya megálló után leszállhattam a hatalmas épület előtt, amit csak úgy nevezek, a MELÓ. Beálltam, akarom mondani, beültem a pénztárba és végeztem a dolgomat. Magyarul huzigáltam az árukat és hallgattam ahogy összesúgnak, vagyis próbálnak, hogy milyen gagyesz alkalmazott vagyok. De most komolyan... Kérdezzék meg, hogy érdekel-e!


{-Laura szemszöge-}

Olyan hülyeséget álmodtam, hogy az már fáj. Kezembe vettem a telefonom és a vakító képernyőfénnyel sikeresen kiégettem a szemem azon részét is, amivel még jól látok, de ennél jobb csak a pillanat volt, mikor rájöttem, hogy baromira nem álmodtam. Esve-kelve, de kirohantam a szobámból és mint egy csapzott akármi megtorpantam a konyhába. Anya és apa beszélgettek, a mamám meg figyelmesen hallgatta őket. Rám emelték a tekintetüket én meg a cuki mosolyomat felvéve leültem közéjük. Na, már amennyire ilyen fejjel lehet cukin mosolyogni. Elkezdtem mesélni a történteket, lassan és óvatosan, hogy ne törjön ki a világháború. Anyám kómásan bólogat, apám úgyszintén, ezekkel aztán ki vagyok segítve. Tövirül hegyire elmondtam mi zajlott a telefonban és az őseim pont úgy néznek rám, mint akik megértették a mondandóm lényegét. Pontosan elmondtam, hogy mi zajlott le a telefonba és már az a nyamvadék szó is majdnem kicsúszott apám száján. A szó, amit gyakrabban hallok, mint a nevemet, vagyis NEM. De nem szól semmit, csak komoly arccal rám néz.
- Felnőtt ember vagy. Ha ezt akarod csinálni, akkor hajrá, de ahogy leszáll a repülőd, onnantól kezdve nem számíthatsz ránk. Egyedül maradsz.
- Szivi! - próbálja anya fékezni apa durva szavait. Hát ha így állunk, akkor hivatalosan is árva vagyok.
- Hagyjad anya! Segítsetek elintézni a kiiratkozásom a suliból és akkor én le is lépek - jelentem ki, majd beviharzok a szobámba. Írok Ellának, hogy kések, majd berohanok a fürdőbe.

Komoly beszélgetésem Ellával

 Nem ezt a reakciót vártam a szüleimtől. Életem legnagyobb döntésével találom magam szemben és ilyenkor veszik be a "leszarom tablettát". Érzem, hogy szemeim megtelnek könnyel, hiába mondom, hogy nem izgat, de mégiscsak a saját őseim művelik ezt velem. Viszont úgy is elhúzok innen, szóval teljesen mindegy. Felkaptam a fekete szaggatott farmerom, egy pólót és az ingem, majd kirontottam a szobámból. Az előszobában felkaptam a tornacsukám és kezembe vettem a táskám a kabátommal együtt. Ahogy mentem le a harmadikról fel sikerült ráncigálnom magamra a dzsekim és még a buszomat is pont elkaptam. Daniella biztos meg fog érteni és támogatni fog, vagy nem...




{-Rebeka szemszöge-}

- SZOMBAT! - rohanok le a szobából a konyhába, ahol anya gofrit süt.
- GOFRI! - ugrik a nyakamba Viki. Hát igen mi sem vagyunk normálisak teljesen. Levágódtam a TV elé és elkezdtem kapcsolgatni a csatornák között. "Szörnyű, szar, pocsék, ez mi az isten?" ezek a szavak hagyták el a számat egészen, amíg a VIVA-ra nem értem.
- TAYLOR SWIFT! - kiabálok Vikinek, aki a gofrijával a kezében lehuppan mellém. - Nekem nem is hoztál? - háborodok fel. Felállok visszaballagok a konyhába és a tejszínhab, valamint a csokiöntet és egy kupac gofrival leülök a puha szőnyegre a kanapé elé. A tejszínes akármi felét a számba nyomtam, de jó részt a hajamba és a ruhámon köt ki. Mondjuk ülve táncolva nem is vártam többet.
 - Úristen Glee! - mászik rajtam keresztül az asztalig, ahol megkaparintja a távirányítót. Elkezd hátrafelé lépkedni, közben váltogatja a csatornákat. A lábam szándékos balesetből az ő lába alá kerül, mire beleborul a fotelba. - Nekem kell Santana ruhája! - ez az össz reakciója. Miért? Valaki mondja meg, hogy mi a kiskutyaizéjéért nem tudok kicseszni a saját nővéremmel? Pedig olyan kis aranyosan próbálkozok a saját nővérem szívatásában. tanácsot kéne kérnem Lautól, ő mindig sikeresen cseszik ki a haverjaival. Fel is hívom. Pontosan ezt fogom tenni. És ha már ott vagyok, akkor megkérdezem, hogy megyünk-e moziba négyesben. De előbb meg kéne kaparintanom a mobilom, hogy megcsörgethessem, viszont az nem tudom hol van. Jaj Rebeka, nem is te lennél...

Prológus

Gyakran nem az fáj az embernek a legjobban, amit hall, hanem az amit nem, de mégis tudja, hogy ott van. Elmesélek egy példát, aminek főszereplőjét egészen közelről ismerem. Oly közelről, hogy egy házban, egy szobában és egy ágyban alszunk. De még mielőtt rosszra gondolnátok közölném, hogy az a lány én vagyok. Történetem elejének hittem a 15 éves koromban történt hatalmas változást, ami az új suli volt. Úgy van! Gólya lettem... Ezt sokan félelemmel fogták fel, de én nem, sőt még élveztem is, hogy mindenki azon van, hogy engem szívasson. Volt egy helyes kis avatónk, amit persze az osztályom megnyert, de ha valaki égett már le nagyon közületek, akkor az átérzi mély fájdalmamat. Egyébként klassz kis osztályba kerültem, kivéve egy csajt, aki a Kinga nevet viselte. Ő a tipikus díva szerepet tölti be az osztályba a mai napig is, de engem ez már nem érint. Anno egy kicsit, na jó, nagyon meghatott a sértegetése, de mára már okosabb vagyok. Mondjuk az a kis idő pont elég volt neki, hogy a maradék önbizalmam is elvegye.
De rátérve a jelenre... 17 éves vagyok és a helyes kis nyomortanya ahol lakom, az Magyarország. Hol lennék most szívesebben? Hát bárhol, csak nem itt.
Kilépek a suli kapuján a haverjaimmal és reménykedek, hogy a szüleim otthon ücsörögnek, nem pedig a sulitól nem is olyan messzi kisboltnál. De amilyen mákom van anyám lent trécsel a kis fabodegánál, apámmal egyetemben.
- Szia picikém! - ad egy puszit az arcomra anya. Megölelem aput, majd tovább indulok remélvén, hogy nem játsszák el a tegnapi mizériát az étkezésemmel kapcsolatban. Visszacsatlakozok a srácokhoz, akik addigra már nagyban cigiznek.
- Laura? - nyújtja felém a fehér szálakkal teli dobozt egyik jó barátom Csabi. Kihúzok egyet és Norbi felé fordulok, aki meggyújtja az ajkaim közé helyezett cigarettát. Szívok belőle egy nagy slukkot és hirtelen észbe kapok.
- Mióta szívsz ilyen mentolos szart? - fordulok Csabihoz.
- Ne szóljál be, oké? Véletlen anyám cigiét hoztam el reggel - dobja el gondtalanul a csikket. Hát igen a láncdohányosnak édes mindegy, hogy mit, csak szívjon. Egy darabon elkísértek, de a lépcsőházunk előtt elköszöntem tőlük. Földre dobtam káros szenvedélyem maradványát és ráléptem. Felindultam a lépcsőn és úgy a második emelet környékén megéreztem a palacsinta émelyítő illatát. Régen imádtam, de mára már képtelen vagyok megenni. Mondjuk nem mintha sok mindent ennék. A napi háromszori meleg kaja a bizonyítéka, hogy a mamám velünk lakik. Hangosan köszönve rontok be az ajtón, majd ledobom a táskám az előszobában. Elveszek egy almát a konyhából és bemegyek a szobámba. A laptopomat elővéve rögtön a facebook ugrik be. Hát igen, gyakran elfelejtem kikapcsolni a gépemet mielőtt suliba indulok.  Fellépek skype-ra, ahol szinte rögtön konferencia beszélgetésbe hívnak a sulin kívüli barátnőim. Beki és Viki nagyon jó arcok, ahogy Ella is. Péntek van, ami azt jelenti, hogy oda osonok ki, ahova akarok. Átmentem a szomszéd kisvárosba, ahol összefutottam Ellával. Vele együtt céloztuk meg a Barna család házát, ahonnan mint mindig, mikor a szülők nincsenek otthon, üvöltött a kedvenc bandájuk zenéje, vagyis az R5. Beki lent ugrált az XBox előtt, míg Viki röhögött, tehát a szokásos látvány. már bejárásunk van a csinos kis házba, így simán rájuk "rontottunk". Ennek következménye az lett, hogy négyen kezdtük el kornyikálni az I Want U Bad-et. Hát igen R5 az bármikor jöhet, bármilyen mennyiségben.